Takonykór, bőrféreg, himlő, lépfene, keleti marhavész, ragadós tüdőlob, sertésorbánc és efféle hírek között 135 éve, 1888. jún. 24-i számában közli a Pesti Napló: „Csak a minap írtuk, hogy a közeli Péczel község határán sáskák jelentkeztek. Most meg arról értesítenek, hogy egy óriási sáskahad Maglód község határát özönlötte el s tönkretette a legelőt és vetést. A szolgabíróság elrendelte, hogy a sáskákat földsánczokba temessék, vagy szalmával pörköljék föl. A lakosság el van keseredve.”
Dobozi István, Maglód elismert közigazgatási szakírója, aki 1867-től töltötte be a jegyzői tisztséget, még hiábavaló küzdelmet folytatott, amelynek hírét a Borsod-Miskolci Értesítő is tisztelettel emlegette: „Maglód község derék jegyzője, azonnal táviratilag értesítette a járás főszolgabiráját és Pestvármegye alispánját, honnan szintén távirati uton érkezett a rendelet a pusztító rovarok elvesztésére. A rendeletet foganatosították is, de eredménye nem lett. Erről ismét távirati jelentést tett a nevezett jegyző, a ki – közbevetőleg legyen mondva – igazán nagy buzgalommal és szorgalommal járt el a dologban, de sajnos, minden igyekezete és kísérlete sikertelen maradt. Az eredmény számbavehető alig volt.” A fertőzött területek hozama átlagosan az előző évi termés 25%-a lett.
Sáskajárásról már 1232 óta találunk hazai feljegyzéseket, sőt az 1242-ben a Sajó melletti ütközet, a muhi csata szerencsétlenségét nagyobb sáskaözön is tetézte, kezdi történeti összefoglalóját a „Péczel és Maglód körül constatált” katasztrófa aprópóján dr. Rodiczky Jenő a Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlében. Azonban a „péczel–maglódi sáska” a sokat látott természettudománynak is szolgált meglepetéssel. Adjunk szót magának Dobozinak: „Előterjesztésünk következtében megjelent községünkben a főszolgabiró, megjelen[t] az alispán; de megjelent a rovar-szakértők egész serege s ma is minden nap látunk határainkon tudós formájú embereket rovar-tanulmányozással foglalkozni. Elég az hozzá, hogy a hatóság közrehatásának eredménye az lett, hogy a tisztelt rovar-tudós urak constatálták, mikép egy nálunk eddig ismeretlen sáska-faj lépett fel, melyet aztán Mocsári ur a magyar nemzeti muzeum kiküldött szakértője «stauronotus maroccus»-nak ismert fel.” (Magyar Közigazgatás, 1888. júl. 12.) E rovar addig ismeretlen volt a Kárpát-medencében.
Doboziék még azt hitték, az ország közepén rejtélyesen feltűnt siserehad eredetére egyetlen magyarázat lehet: „ha valamely széláramlat egyenesen hozzánk csapta volna le”. Ám az általa emlegetett Mocsáry Sándor a Természettudományi Közlöny 1888. szept.-i számában a jelenségnek szánt nagy cikkében azt írta az ekkor még keresztes, későbbi nevén marokkói sáskáról (mivel egy péceli pásztor szemtanúja volt, hogy a kopár legelőkön már kora tavasszal milliónyi mennyiségben ugráltak): „nem az idén jöttek először hozzánk, hanem kisebb mennyiségben már évekkel ezelőtt, s a péczel-maglódi határon kedvező életfeltételekre találva meghonosultak…”
Dobozi cikkében belátta: „A füstölés, árok húzás, agyonverés és szalmávali elégetés stb. mesterséges módoni irtás nem bizonyúltak practicusoknak (…) Véleményünk szerint csupán egy gyökeres intézkedés vezethetne czélhoz. Az illető birtokosok kártalanítása mellett az ellepett területek felgyujtásával.” Szükségmegoldásként rovarhálókat is használtak (két nap alatt Pécelen 15 hálóval 261 liter fejletlen, apró sáskát fogtak, és 1 literre 14 ezer lárvát kell számolni!). Mocsáry a felületes szántást ajánlotta, mert a földbe rakott petetokok így már nem védettek sem a madaraktól, sem az időjárástól. Igaz, jobbára nem találták meg a kikelőhelyeket…
A marokkói sáska pusztítása nyomán 1890-ben felállított Magyar Királyi Állami Rovartani Állomás irányította a védekezést. Munkatársa, Sajó Károly előző évben írt cikket a Természettudományi Közlönybe „A péczel-maglódi sáska irtása” címmel, hosszan ecsetelve a külföldi tapasztalatból származó megoldást. A ciprusi sövény V-alakban felállított vászonkerítés. Ennek mentén a még repülésképtelen lárvákat gödrökbe terelték, vizet eresztettek rájuk, majd betemették őket.
„Ezen két községben a rendszeres irtás 1889-ben kezdődött május 24-én, ezen írtási munkálat június közepén befejeztetett. – Az írtásnál három teljes cziprusi sövény alkalmaztatott és naponta mintegy 100 ember dolgozott. – Ez évben már Péczelen és Maglódon kár alig fordúlt elő” – közölte Kazy József a Földmívelési Értesítőben (az irtás a sövények beszerzésével együtt „mintegy 2000 forintjába kerűlt az államkincstárnak”).
A marokkói sáska péceli–maglódi feltűnése utáni 60 évben többször szaporodott el hazánkban tömegesen, majd „mintegy varázsütésre” – eltűnt, és már szinte nem is találkozunk vele, zárta le (remélhetőleg) a sáskatörténetet az Élet és Tudomány cikke a sáskahad megjelenésének 100. évfordulóján.
Varga Zoltán
„E fajnak különben valódi hazája Dél-Európa , Portugália, Spanyolország, Szicília, Krím, Szarepta, Kis-Ázsia és Szerbia; nem pedig egyszersmind Egyiptom és Khína is, mint a napilapokban hibásan közölve volt. S így hozzánk a legnagyobb valószínűség szerint egykor Szerbiából jöhetett át. Testalkatra nézve csak félakkora és sokkal karcsúbb, mint a vándor sáska (Pachytylus migratorius Linn.), de azért ép oly falánk, s a valódi sáskafélék (Acridiidae) családjába tartozik. Nagyságra nézve igen változó; a hímek 17–28 mm., a nőstények 20–33 mm. hosszúak. A nem jelleme a fejtetőn a szemek között egy ötszögű lapított terű s ez alatt mind a két oldalon egy-egy mélyebb benyomás. A faj testszíne rőtszennyes-sárga, barnás foltokkal. Szárnyai a testénél hosszabbak, kissé átlátszók, fekete foltokkal és pettyekkel; az erek vörhenyesek. A két első pár comb halványszennyessárga, alul kissé vérpirosba játszó; a hátulsó pár felül halványszennyessárga három fekete folttal; térdei feketék. A hátsó lábszárak vérpirosak, felül két sor fekete tüskével, tövön sárga gyűrűsek. A nép szöcské-nek nevezi s fogja nevezni , de az valódi sáska. A szöcskeféléknek (Locustidae) ugyanis igen hosszú fonálszerű csápjaik (bajuszaik) s többnyire igen hosszú lábaik vannak, s azonkívül a tarsusuk (a lábszárak után következő kis rész) négy ízülékből áll, holott a sáskaféléknek, tehát a Stauronotus maroccanus-nak vagyis a keresztes sáskának is, csak rövid csápjaik s aránylag rövid lábaik vannak és tarsusaik csak három ízüléküek. A szöcskefélék, legalább nálunk, fűnemüekkel élve, alig tesznek károkat” – írta Mocsáry Sándor „Az idei sáskajárásról” c. tanulmányában (Természettudományi Közlöny, 1888. szept. 330–331. o.)
„Noha e sáskának első nyoma 1862-ben található Magyarországon, kártevő volta csak 1888-ban kezdődött, a mikor egyszerre Pest vármegyében Pécel és Maglód határában mutatkozott. Az akkori sáskát szintén csak ugy, mint ez idén, elkésve vették észre, mikor szárnyasodni kezdett s a mikor már többé nem a földhöz volt kötve, hanem a mikor szorongatva, üldözve útját a levegőbe vette s az ember üldözésétől megmenekült. Ez azonban, az 1888-diki eset csak előjátéka volt a következő éveknek; mert a jövő évek során egészen 1892–1893-ig Pest vármegye után Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Csongrád vármegye Szeged város határával, majd Békés és Torontál vármegyék voltak azok, a hol e sáska eddig hallatlan mértékben pusztított. Azután, mikor a kormány és a sújtott vármegyék igen nagy anyagi áldozata árán 1892-ben végre vége szakadt a veszedelemnek s a marokkói sáskát kiirtották, békés idő következett. 1893 óta akadt mindig az Alföld nagy legelőin egy-egy marokkói sáska, de hát ez már nem volt oly veszedelmes többé, mig végre most Jászságban, a hol ezelőtt nem látták, egyszerre csak olyan tömegben mutatkozik, mint akárcsak az elébbi évek sáskajárásának legrosszabb napjaiban… – írta Jablonowski József „A marokkói sáska” c. cikkében, a Budapesti Hírlap, 1903. júl. 7-i számának címlapján.
Jablonowski a pécel–maglódi sáskairtást Sajó Károllyal irányító dr. Horváth Géza utódja volt a Rovartani Állomás élén. Kevesebb jelenjen meg
Hozzászólások
„… e sáskák nem az idén jöttek először hozzánk, hanem kisebb mennyiségben már évekkel ezelőtt, s a péczel-maglódi határon kedvező életfeltételekre találva meghonosultak; sőt az sem lehetetlen, hogy e faj kisebb területen hazánkban állandóan honos, de eddig a búvárok figyelmét kikerülte, mert kis korukban fűneműekkel élve, nem kártékonyak, s csak fejlett állapotra jutva és nagyon elszaporodva válhatnak az illető vidék csapásává. S hogy az idén Péczel-Maglód határán (…) és másutt is annyira elszaporodtak, annak oka a múlt évi forró nyár és a téli nagy havazások. Az első kedvező volt az anyaállatok kifejlődésére, az utóbbi pedig vastag leplével megóvta a nagy számmal lerakott petéket a megfagyástól…” – írta Mocsáry Sándor Az idei sáskajárásról című tanulmányában (Természettudományi Közlöny, 1888. szept. 329–343. o.)
„Az 1888-ik év őszén többszöri gondos keresés sem vezetett a péczeli sáskák petéinek nyomára. Mivel azonban a sáskák nagy tömege ellen, amely az 1888-diki nyár folyamán Péczelen és a vele szomszédos Maglódon garázdálkodott és még a hivatalos bejelentés előtt meg is szárnyasodott, sikeres irtó háborút nem lehetett indítani: meg voltunk győződve, hogy a petéknek teljes számmal kell a földben lenniök. De hol? Ez volt a kérdés. Nem ismerve még a marokkói sáska természetét és szokásait, nem tudtuk bizonyosan, vajjon nem csaptak-e át a szomszéd községek valamelyikébe és nem ott helyezték-e el valahol petéiket. E miatt nemcsak Péczel és Maglód községet, hanem a szomszéd községeket is hatóságilag utasították, hogy mihelyt a föld mívelése alkalmával a sáska-petetokoknak valahol nyomukra bukkannak, erről rögtön tegyenek jelentést községük elöljáróságánál. Az utasításnak volt is foganatja. Péczel község április 18-ikán jelentette a vármegyének, hogy »a sáskapeték számokkal ki nem fejezhető mennyiségben vannak a föld felszinén«, és hogy »a veszély tízszerte nagyobbnak mutatkozik, mint a múlt évben volt« – írta Sajó (226. o.).
„Mihelyt az egész sáskaraj a kivánt irányban lábra kelt, azon túl már feltartóztathatatlanul ment — futva és ugrálva — egyenesen a gödör felé, mintha valami láthatatlan mágnes vonzotta volna őket; kétségen kívül azért, mert az volt az egyetlen irány, amelyben embereket nem láttak. Szokatlan és izgalmas látvány volt az! A sáskák mozgása egyre gyorsabb lett, a milliónyi nyüzsgő sáskából álló tömegben az egyes rovarkákat már nem lehetett megkülönböztetni, s az egész, az emberi szem előtt összeolvadva, olyan hatást tett, mintha a földön széles, szürkésfekete folyam húzódnék tovább. A sáskák folytonos ugrálása pedig azt a csalódást keltette, mintha a tovább haladó tömeg fölött sürű sötét füst kavarogna; a mellett olyan perczegés hallatszott, mintha sürű zápor vagy jégeső hullana” – írta Sajó Károly „A marokkói sáska Magyarországon” című dolgozatában (Természettudományi Közlöny, 1890. május, 232–233. o.).
„Kora ifjúságától fogva nagy előszeretettel viseltetett a természettudományok, különösen Biharmegye faunája iránt. Mint múzeumi tisztviselő a múzeum s az akadémia segélye mellett 17 évig beutazta hazánknak csaknem minden részét tanulmány és gyűjtés czéljából. Főszakmája a rovartan s ezek rendjéből főleg a Hártyásszárnyúak (Hymenoptera), a méhek és darázsok; ezen szakokat ő kezdte először mívelni hazánkban; eddig több mint 600 új fajnak közölte leírását. Európa híresebb szakbúváraival összeköttetésbe lépett. A magyar n. múzeumnak ilynemű gyűjteménye az ő buzgalmából Európa egyik első rangú tárává fejlődött. Tiszteleti tagja a szentpétervári rovartani társulatnak; választmányi tagja és egyik jegyzője a m. orvosok és természetvizsgálók vándorgyűlésének. A m. tudom. akadémia 1884. jún. 5. választotta levelező tagjai sorába; 1900. ápr. 4. a tudományosság terén szerzett érdemeiért ő felségétől a kir. tanácsosi czímet kapta. 1901. október 30. igazgatóőrré neveztetett ki” – foglalta össze Mocsáry pályáját Szinnyei József (Magyar írók élete és munkái: https://www.arcanum.com/…/m-96B16/mocsary-sandor-9A711/).
A fotó forrása: hu.wikipedia.org/wiki/Mocsáry_Sándor
Sajó Károly (született Schemiz Károly, Győr, 1851. június 20. – Őrszentmiklós/Kunszentmiklós, 1939. február 9.) magyar entomológus, tanár. 1877-től 1880-ig tanított az ungvári katolikus főgimnáziumban, majd 15 évig kutatóként dolgozott előbb a Phyloxéra Kísérleti Állomáson, majd ennek utódintézményében, a Rovartani Állomáson. Nyugdíjazása (1895) után mezőgazdasági rovartannal és kertészettel foglalkozott őrszentmiklósi birtokán. Itthon elsőként ismertette a szőlő peronoszpóra-betegsége és a marokkói sáska elleni védekezést. Elsőként írt az időjárás rovarokra gyakorolt hatásáról is. 1872–1914 között tevékenykedett szakíróként: több mint 460 publikációja és több könyve jelent meg, a német nyelvű Prometheus c. lapnak 18 évig volt a főmunkatársa (hiszen kiválóan beszélt németül, angolul és franciául) is. Úttörő volt Az ökológia és biocönonógia úttörőjeként tartjuk számon (a biocönózis növények és állatok összessége egy meghatározott kapcsolatrendszerű adott területen). Őrszentmiklósi birtokán a természetvédelemmel elméletben és gyakorlatban egyaránt foglalkozott.
A fotó forrása: https://zookeys.pensoft.net/showimg.php…